Elefántcsontparti játékosunk, Aboubakar Keita mesélt a gyerekkoráról és a családjáról, de a skandináv labdarúgást is jellemezte.
Hogy érzed magad eddig Magyarországon?
Nagyon szép ország, először járok itt. A klubnál is jól érzem magam, nem tudnék konkrétan kiemelni senkit, a stáb, az edző és a csapattársaim is sokat segítenek, és ami nagyon fontos, hogy a szurkolók is támogatnak. Olyan, mint egy nagy család.
Családdal vagy egyedül érkeztél hozzánk?
Nagyon nagy családom van Elefántcsontparton, de nincs feleségem és gyerekem sem, így teljesen egyedül jöttem ide is, ahogy korábban szinte mindenhova. Van egy bátyám, egy ikertestvérem, két öcsém és három lánytestvérem. A fiúkból mindenki focizik, mely nem meglepő, hiszen édesapánk szintén labdarúgó volt, kétszer válogatottban is ott lehetett, míg a lányok közül ketten már férjhez mentek. Édesapám sajnos 2021-ben elhunyt, édesanyám pedig kereskedéssel foglalkozik.
Akkor édesapád miatt nem is volt kérdés, hogy focizni szeretnél?
Ezt így nem mondanám, kisgyerekként annyira nem élveztem még a labdarúgást, sokkal inkább szerettem hülyéskedni, beszélgetni, enni, mászkálni a városban. Persze, az utcán sokat játszottunk, kerestünk valami gömbölyű dolgot, ami megfelelt labdának, és öt az öt ellen nyomtuk. Aztán az egyik híres ghánai akadémia, a Liberty kiválasztót tartott. Azt kell tudni róluk, hogy szinte minden ghánai világsztár - például Asamoah Gyan, Sulley Muntari – ott kezdett el focizni. Egy haverom mondta, hogy menjünk el a kiválasztóra, nekem viszont nem sok kedvem volt hozzá, annyira nem voltam odáig a futballért, ráadásul rengeteg gyerek van ott egyszerre, nem sok esélyed van. Édesapám szintén mondta, hogy menjek, próbáljam meg, így végül elvégeztem a felmérőket, és jól sikerültek, kiválasztottak.
Ezt követően jött a Kobenhavn?
Nem egészen, előbb még behívtak a korosztályos válogatottba, amellyel elmentünk egy nemzetközi tornára Franciaországba. 14 éves voltam, és Oroszországtól kaptunk ki az elődöntőben. Ezt követően Franciaországba, Caenba mentem próbajátékra, de az egyik ügynök jelezte, hogy van egy kiváló lehetőségem Koppenhágából. Tulajdonképpen azt sem tudtam, mi az a Dánia, elefántcsontpartiként kézenfekvő Franciaországban játszani, ismerem a nyelvet, sok barátom volt ott, így nem hajlottam Dánia felé, de végül ott kötöttem ki.
Viszont a családod nélkül mentél, és mindent magad mögött hagytál. Ez tinédzserként elég kemény lehet.
Inkább előtte volt nehéz, amikor a ghánai akadémiára mentem, és el kellett válnom a szeretteimtől. Utána már könnyebb volt a Kobenhavnnél, szintén ott éltem az akadémián, iskolába jártam, megszokja az ember. A gond inkább az volt, hogy teljesen más világba csöppentem. Hideg volt, új kultúra, mindenki dánul vagy angolul beszélt, nem értettem semmit, mondom „mi ez az ország?”, de végül is boldog vagyok, hogy így alakult.
Az évek alatt játszottál még Norvégiában és Svédországban is. Hogyan jellemeznéd a skandináv labdarúgást?
Elsőre azt mondanám, hogy elég nehéz ott futballozni. Az egyik, hogy nagyon hideg van, emellett rengeteg benne az előre ívelés és a lecsorgó labdák összeszedése. Tulajdonképpen ebből áll az egész, sok küzdéssel és futással kiegészülve, szóval baromi fizikális. Ezzel szemben, amikor Belgiumba igazoltam, teljesen más felfogással találtam szemben magam. A taktikán és a kombinatív játékon van a hangsúly, de szerintem Dániában jóval nehezebb játszani.
És ha posztokról beszélünk? A te esetedben nem egyértelmű, hogy melyiken szeretsz jobban játszani.
Ifista koromban középhátvédként kezdtem, de egyszer egy utánpótlás-válogatott meccsen egy nehéz labdát rosszul vettem át, elpattant tőlem, és az ellenfél gólt szerzett belőle. Az edzőm nagyon dühös volt, így egy sorral feljebb rakott, azóta pedig a védekező középpályás lett az első számú posztom. Izraelben viszont egy találkozón visszakerültem a védelembe, elégedettek voltak velem, és utána az egész idényt ott töltöttem. Nem mondom, hogy annyira élveztem, de amit kérnek tőlem, azt megcsinálom. Alapvetően középpályás vagyok, de ha azt mondják, hogy „Keita, játssz jobbhátvédet vagy csatárt!”, akkor azt játszom. Örülök, ha lehetőséget kapok, de még jobban, amikor a csapat boldog, és ha ehhez középhátvédet kell játszanom, hát legyen! Tiszteletben tartom a többieket.
Akkor középpályás poszton találjuk a kedvenc labdarúgódat is?
Kettőt igen, Real Madrid szurkoló vagyok, a kedvencem pedig Toni Kroos. A hazámból viszont Yaya Touré és Didier Drogba a példaképeim, talán nem meglepő. Sokszor előfordult, hogy egy másik országban megkérdezték, hogy hova valósi vagyok, én pedig feleltem, hogy Elefántcsontpartra. Néztek rám, nem tudták, mit beszélek, majd annyit kellett mondanom, hogy Drogba, és egyből leesett nekik. Őket mindenki ismeri. A kedvenc bajnokságom viszont a Premier League, de a Bundesligát is nagyon kedvelem. Egyelőre viszont nem gondolok más ligákra, hiszen most jöttem, szerződésem van, jól érzem magam eddig, így csak a jelenre fókuszálok, aztán meglátjuk. A futball kiszámíthatatlan.
Azt tudtad egyébként, hogy Magyaroroszág egyik legnagyobb klubjához igazolsz?
Tisztában voltam vele, ugyanis az egyik legjobb barátom a Ferencvárosban játszik, Habib Maiga. Egészen kiskorunktól ismerjük egymást, majd a korosztályos válogatottakban is együtt játszottunk, ő utána a St. Etienne-hez került, én a Kobenhavnhez. De ismerem Nicolas Stefanellit is a Fehérvárból, akivel meg az AIK Stockholmban játszottam együtt. Több ismerősöm is játszott már az NB I-ben, mindannyian azt mondták, hogy egy fizikális, de azért játszós bajnokság, és ha itt megmutatod mit tudsz, akkor ugródeszkának is jó lehet. Engem kissé emlékeztet a skandinávhoz, jó ligának tartom, aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer a Real Madridban kötök ki.
BAJUSZ ZOLTÁN
